Bizonyára te is sokat gondolkodtál már azon, mi lenne, ha elvinnéd a lottó főnyereményét. Új ház, új autó, véget nem érő utazások sorozata. Így van? Sokan azonban hosszasan spekulálnak, hová fektetnék be a nem létező nyereményüket. Talán senkit sem lep meg, hogy nem mindenki így áll egy ekkora lehetőséghez. Vannak olyanok, akik túl hülyék ahhoz, hogy a világ legnagyobb mázlistái legyenek.

Jose Antonio Cua-Toc

750 000 USD (193 814 914 forint jelenleg)

A 27 éves, guatemalai Jose Antonio Cua-Toc 2010-ben vásárolta meg azt a nyertes lottószelvényt, amellyel 750 000 dollárt nyert. Az alkalmi munkavállalónak nem is jött volna rosszul a pénz, azonban akadt egy aprócska probléma, ami a nyeremény felvételénél tudódott ki. Cua-Toc körülbelül 10 éve tartózkodott illegálisan az USA-beli Georgiában. Hogy elkerülje a kitoloncolást, megkérte a felettesét, Eric Cervantest, hogy váltsa be a nyertes szelvényt helyette. A segítőkész főnök így is tett, még aznap elment a pénzért, a nyereményt azonban a saját nevére vette fel. Ha nem lett volna elég, hogy meglopta az alkalmazottját, az eset után még fel is jelentette a bevándorlási hivatalnál. A tárgyaláson Cua-Toc egy videó felvétellel állt elő, ahol ő maga látszódik egy kiskereskedésben, amint az esti órákban épp megveszi a sorsjegyet. Cervantes azzal védekezett, ő bízta meg a férfit, hogy hozzon neki cigarettát, alkoholt és egy 20 dolláros lottószevényt. Az ügy végére a nyereményből szinte semmi sem maradt, mivel az ügyvédi költségek és az állam által kiszabott büntetések rengeteg pénzt emésztettek fel.

Ian Galtress

1 000 000 GBP (350 339 898 forint jelenleg)

A 46 éves Ian Galtressről mindenkinek az volt a véleménye, hogy az élete egy csőd. Drogfüggősége miatt számtalanszor meggyűlt a baja a hatóságokkal, ráadásul az eladósodás szélén is állt. Gondolnánk, hogy ennek a szerencsétlen flótásnak volt még nagyobb baja is? Galtress végső elkeseredésében megvásárolt két lottószelvényt, egyiket magának, a másikat pedig a barátnőjének. Sok lottózóhoz hasonlóan viszont a férfi nemigen ügyelt a szelvényre, ami a sorsolás estéjére elkallódott. Galtress csupán akkor jött rá, mekkorát hibázott, mikor barátnője arra panaszkodott, csupán egyetlen számmal tér csak el a szelvénye a nyertes sorozattól. A férfi ezután rájött, ő a nyertes, és lázas keresésbe kezdett, de mindhiába. Problémájával a Camelot nevű céghez fordult, ám hónapokon át tartó várakozás után sem kapta meg a nyereményét. Galtress ugyan meg tudta mondani, hogy hol és mikor vásárolta a nyerő szelvényt, annak vonalkódját azonban már nem, így azzal a tudattal kell tovább élnie, hogyha nem olyan hanyag, akár az egész életét megváltoztathatta volna.

Vivian Nicholson

152 319 GBP (1 226 189 645 forint jelenleg)

Vivian Nicholson férje 1961-ben hatalmas összeget nyert a totón. Általában minden épeszű ember félreteszi a nyeremény nagy részét: befekteti, leköti, hogy ne fogyjon el olyan hamar. Vivian ehhez képest a vele készült első interjúban kijelentette, esze ágában sincs tartalékolni, olyan hamar el fogja költeni a pénzt, amilyen hamar csak tudja. A riport olvasói rosszallón tekintettek a nőre, aki úgy kezelte férje hirtelen jött vagyonát, mintha a sajátja volna. Az őrült költekezés közben sorra halmozta fel a feleslegesebbnél feleslegesebb luxuscikkeket, mit sem törődött azzal, hogy családja és barátai sorra elfordulnak tőle. Önzése akkor hágott a tetőfokára, mikor férje elhunyt egy autóbalesetben, és még lázasabb költekezésbe kezdett. A tetemes vagyont körülbelül három év alatt teljes egészében felélte anélkül, hogy adakozott vagy megsegítette volna a rászoruló családját. A gazdagságból a mélyszegénységbe zuhanó nő nem számíthatott senkire, mivel szinte minden ismerőse megszakította vele a kapcsolatot.

Callie Rogers

1 900 000 GBP (665 645 807 forint jelenleg)

Callie Rogers talán a legmázlistább tinik közé tartozik. Vagy mégsem? Mindössze 16 éves volt, mikor 2003-ban megnyerte a brit lottó főnyereményét. Szülei azonnal át akarták venni a pénzügyei felett az irányítást, Callie azonban egészen más álmokat dédelgetett. Testképzavara miatt első dolga volt ellátogatni a legdrágább plasztikai sebészekhez, akik különféle beavatkozásokat hajtottak végre a lányon. Callie ezután megújult külsővel és életkedvvel vetette bele magát a gazdagok életébe: luxus hajóutakra, világkörüli utazásokra költött, ezen kívül több luxusingatlant is vásárolt. Mindössze pár év leforgása alatt teljes mértékben eltűnt a nyeremény. A színvonalbeli visszaesést egyáltalán nem viselte jól a lány, többször kísérelt meg öngyilkosságot, majd menekült a drogok és alkohol világába. A leginkább kétes alakok társaságában mutatkozó Callie kiskorúként esett teherbe, ám miután megszülte második gyermekét is, az apát tisztázatlan körülmények között megölték. Vélhetően a tartozások miatt verték halálra a férfit, Callie pedig félelmében visszaköltözött a szüleihez. A történet azonban mégsem zárult olyan keserűen, mivel az egykori lottónyertes azóta boldog párkapcsolatban él, fiatalkori botlását pedig jó leckének fogja fel. Egy elég drága leckének.

Michael Carrol

9 000 000 GBP (3 153 059 086 forint jelenleg)

Michael Carrolt a legtöbben a „Bunkó lottós” néven ismerik. 2002-ben, 19 évesen vitte el a hatalmas összeget, és a legtöbb meggondolatlan nyerteshez hasonlóan ő is all int mondott az életre. Carrolt nem érdekelték a részvények, a kedvező kamatok, illetve vagyongyarapítás céljából az ingatlanpiacra sem akart betörni. Igazi hülyegyerek módjára kezdte el szórni a pénzét, megszámlálhatatlan darabszámú luxusautó gyűjteményre tett szert, jachtokat, házakat, vaskos ékszereket vásárolt magának. A legdrágább italokat és drogokat sem vetette meg, így nem csoda, hogy alkoholgőzben úszva az az őrült ötlete támadt, egyik villájának kertjét versenypályává alakítja. A dologgal nem is lett volna semmi baj, ha nem tartott volna roncs derbit a méregdrága autóival. A költekezés sokba fájt a milliomosnak, aki azután, hogy felélte minden vagyonát, majdnem egy teljes évig munkanélküli segélyre szorult. Közmunkásként szemétszállító lett, majd hentesként helyezkedett el egy húsfeldolgozó üzemnél. A hirtelen jött gazdagságot Carrol egy jó bulinak fogja fel, aki semmit nem bánt meg a történtekből. Állítása szerint, ha újrakezdhetné, még több luxusautót törne össze.

Timothy Elliot

1 000 000 USD (258 419 886 forint jelenleg)

Utolsó balfékünk története egészen más, mint az eddigiek. Elliot ugyanis nem a nyeremény megléte után nem gondolkodott, hanem a sorsjegy megvétele előtt. A férfi nagy bűnöző hírében állt, aki az anyagi nehézségeit a legegyszerűbb módon igyekezett megoldani. A rendőrségnek régóta ismerősen csengett a neve, ténylegesen viszont egy félre sikerült bankrablás után tudták csak rács mögé dugni. Elliot a jó magaviselete miatt néhány év után feltételesen szabadlábra került, szerencséje teljében pedig az első útja egy lottózóba vezetett. A frissen megvásárolt kaparós sorsjeggyel meg is nyerte a főnyereményt, azt viszont nemigen gondolta át, hogy sok egyéb más mellett a szerencsejáték is tiltott volt számára a próbaidő alatt. A nyeremény beváltása után Elliot ismét bíróság elé került, az ítélet azonban egészen kedvező volt a férfi számára, aki szabadon távozhatott, amennyiben egy nagyobb összeget felajánl jótékony célokra. Be kell látni, Elliotnak hatalmas szerencséje volt, hiszen a nyeremény elvesztése mellett akár újabb börtön várhatott volna rá a próbaidő megszegése miatt.

Hogy ne csak a balszerencséről szóljon a fáma, íme, egy valódi mázlista, aki kihozta az életből, amit lehetett.

Frane Selak

1 000 000 USD (258 419 886 forint jelenleg)

Selak története egyáltalán nem ott kezdődik, mikor megnyerte a lottó 1 000 000 dolláros fődíját. A férfi élete szinte balszerencsék és pokoli nagy mázlik sorozatára épült. 1962-ben például egy Dubrovnik felé tartó vonaton utazott, ami ismeretlen okokból kisiklott a sínpályáról. A kocsikon tartózkodó utasok közül 17-en életüket vesztették, ám Selak mindössze egy kartöréssel megúszta a tragédiát. Négy évvel később egy buszbalesetet szenvedett el, ahol a jármű váratlanul letért az útról, majd egy jeges folyóba zuhant. Selak ezúttal is megúszta pár zúzódással, az eset után is csak a kihűlés okozta légúti bántalmak gyötörték. Ha mindez nem volna elég, a leghajmeresztőbb kalandja szintén utazás közben történt meg vele. Ezúttal repülőn ült Zágráb felé, mikor a gép ajtaja leszakadt, Selak pedig több utastársával együtt kizuhant a mélybe. Az ekkorra már katasztrófák túlélésében rutinosnak számító Selak csodával határos módon egy elég magas szénaboglyán landolt, és egyedüli túlélőként kórházba szállították, ahonnan pár nappal később haza is engedték. Hogy szerencse vagy balszerencse kísérte Selakot idáig, azt nem tudni, de ha nem érezte volna elég mázlistának magát eddig is, azután, hogy megnyerte a lottót, biztosítékot kapott róla, hogy Fortuna a kegyeibe fogadta.  

Némi gondolatébresztő arról, a napsütés velejárója az árnyék, sok kis fekete ismeretlen, ahol meglapulhat az ördög. Na, meg ugye ott vannak a részletek. De azt most hagyjuk. Ördög el.

Tudom, máris közhellyel élek, mégis valahol találónak érzem: a nagymamám mondta mindig, a remény az egy fura dolog. Nem értettem, mi lehet olyan különös benne. Vagy van, vagy nincs, nem maga dönt a létezéséről. Sosem tudtam, miért emlegetik egy felsőbb hatalomként, miért ez a fene nagy munka, amit a megszemélyesítésébe ölnek. Minek kell egyáltalán az embernek? Mindig is egy torz tükörként gondoltam a reményre, amibe ha belenézünk, a kiszínezett álomképünket látjuk a valóság néhány kis koszfoltjával. A reményben nincs rossz, a reményben nincs semmi fekete. Naiv és rózsaszín ábrándok színes rózsacsokra, ami ott illatozik az orrunk előtt. Nem látjuk tőle azt, ami valójában történik. De kinek könnyű ez? A suli lépcsőjén ücsörögve gyakran tűnődtem ezen a legmagányosabb perceimben. Érdemes volna egyszer nem csupán a valóságot látnom? Könnyebb lenne, boldogabb lennék tőle? Nagy gondolkodó voltam már akkor is, épp csak azt nem tudtam, mi fán terem Platón, és hogy kell gondolkodni. Lényeg a lényeg, mielőtt nagy filozófiai magasságokba emelkedhettem volna, a csengő mindig megakasztott szárnyalásban, amit jelnek vettem. (Nyilván ha remény nincs, akkor sors van…) A döntés, vagy legalább is a kérdésre adott válasz lehetősége pedig szép lassan háttérbe szorult, bezártam a többi kacat mellé a tudatom szuterénjébe. Akkor még nem tellett normális pincére, ez van. Fogtam, becsuktam az ajtót, de nem fordítottam el a kulcsot a zárban. Ki tudja, mikor kellhet még bármi onnan – gondoltam nagy bölcsen. Mint később kiderült, pontosan tíz év múlva kellett újból kinyitnom az ajtót a remény után kutatva.
Unalmas részletekkel sosem szerettem traktálni senkit, ezért ezt most is kihagyható lépésnek tekintem. A történet magvát egy hosszabb kórházi tartózkodás adja, ami minden, csak nem eseménydús. Például nem rohangálnak jóképű orvosok a folyosókon, hogy biztosítsanak róla, minden rendben, pedig a tévés sorozatok után ezt várná az ember. A kevésbé impozáns félékből is csak 5 percnyi láthatás volt a napi adagom, ami elég szegényes. De megértem, mert mindent megértek. Épp csak akkor azt nem fogtam fel, bárhogy is próbáltam, hogy a 21. század fejlettnek kikiáltott orvostudománya hogyan nem képes rájönni a nyilvánvalóra. Feküdtem itt, feküdtem ott, és be kell valljam, pár hét után már ez is fárasztónak bizonyult. A semmi egy nagy elefánt képében passzírozta be magát a kórterembe, és élveteg mosollyal a képén rám ült. Én pedig szép lassan meg akartam fulladni. Aztán végül mindig történt valami apróság, ami kizökkentett. De csak egy rövid időre.  Szép lassan átéreztem, milyen lehet az ecetes uborkának az üvegben, vagy a sprotninak a konzervben. Igaz, én sem ecetben, sem paradicsomos masszában nem fuldokoltam. Épp csak mindent elengedtem, ami addig számított.
Egyszer aztán a monoton hétköznapok valamelyikén átkerültem a pocsék tragikomédiám utolsó színhelyére. Ha úgy tetszik, megkezdődött az utolsó felvonás. A semmi újból rám nehezedett, ami annyi idő után már felettébb bosszantott, így ingerek hiányában ki kellett találnom valamit. Aztán eszembe jutott az a régi ajtó. És az is, hogy annak idején nyitva hagytam. Újból elővettem a reménnyel kapcsolatos gondolataim, letöröltem róluk az évtizedes mocskot, és megpróbáltam létrehozni belőle valamit, hogy aztán eldönthessem, lerombolom, vagy megtartom magamnak. Végül is így zajlik nálam minden. Kreálnom kellett valami élőt, lélegzőt, de a finomhangolás helyett csak durva kalapácsütésekre futotta. Az első pillanatokban mindig hátradőltem, és azt kérdeztem magamtól, eszemnél vagyok-e. Aztán mindig arra az elhatározásra jutottam, mi mást csinálhatnék egyedül egy hideg, babakék szobában? Amúgy is gyűlölöm a babakéket. Elkezdtem alkotni, fércelni, komponálni, megalkottam a fejemben egy torz lényt, amit Reménynek neveztem. Egyre jobban kezdtem magam Frankenstein helyében érezni, kiváltképp mikor a Lény megmozdult bennem. Szép lassan adagolta belém a jóleső megkönnyebbülést. Elmosta a valóságot, illatos, rágógumi szerű valamit dörgölt az arcomba. Úgy tűnhet, a történetem valamiféle jellemfejlődést mutat, hogy a hős végre révbe ér, minden a helyére kerül, aztán jön a happy end. De nem ez történt. Hogy valamiképp idomuljon a sorsom a torzóm durvaságához, mint ahogy az minden valamirevaló történetben kötelező, csúnyán pofára estem. Az addigi kedves, jóleső elképzelések jobban fájtak, mint egész addigi életemben a hiányuk. Naivnak, butának éreztem magam, amiért hagytam, hogy egy ilyen kreált valami üljön a kormányhoz, és olyan irányba vezesse a gondolataim, ami neki jól esik. A dolog pikantériája, hogy kerek legyen a csonka mese, mindvégig rettegtem valamitől, ami már olyan elkerülhetetlenül bennem volt, mint az almában a magja. Én mégsem tudtam, mégsem akartam számba venni a lehetőséget, inkább megteremtettem valamit, ami erőt adott abban, hogy tovább hitegessem magam. Ott álltam ­– jobban mondva feküdtem – meggyötörve a saját hibámból, és sokkal jobban fájt az elfogadás ennyi idő távlatában, mintha kezdeti erőmből merítettem volna.
A történetem se nem szép, se nem boldog, az emberi gyengeség és bukás iskolapéldája lehetne. De nem az. Legyen ez csak az én tanulópénzem.  Végezetül pedig ismét vegyünk górcső alá egy banális kérdést: a remény hal-e meg utoljára? Nem tudom, annyi bizonyos, az én reményem már jobbára akkor halott volt, mikor egyáltalán megszületett. Megfojtottam, feldaraboltam, belegyömöszöltem egy befőttes üvegbe, majd levittem a pincébe (mostanra egész katakombáim vannak, dicséretes a fejlődésem!), és elástam a puha földbe. De erről a remény-rendőrségnek egy szót se!