A színészet nehéz szakma, és nem csak azért, mert hosszú a szövegkönyv. Egyes akció dús részeket több hónapnyi felkészülés előz meg: a verekedős mozzanatoknak megvan a maga koreográfiájuk, amit alaposan be kell tanulnia a színésznek, ha nem akar kivenni pár hét szabadságot a törött orra miatt. Edzések, hosszú tanulás és végtelen gyakorlás a sikeres akció jelenet receptje. Lássuk, milyen az, mikor kimarad pár alapanyag, és megteremtődik az a bizonyos szörny.

1. Gymkata (1985)

A szertorna menő, ezzel kár vitatkozni. Talán kevesen vannak, akik ne ragadnának le a TV előtt, ha épp elkapnak egy tornabemutatót. Gondolnánk, hogy nem csak az olimpián, hanem az utcán is megállná a helyét a sportág, mint a leghatékonyabb önvédelmi eszköz? Hát… A Gymkata ezt igyekszik alátámasztani. A történet egy Jonathan Cabot nevű fickóról szól, aki a SIA (Special Intelligence Agency) megbízásából Parmistanba utazik, ahol különleges versenyt rendeznek évente. Minden külföldinek részt kell vennie egy állóképesség versenyen, és ha nyernek, kívánhatnak valamit a lakosoktól. A SIA fel akarja használni Cabotot, hogy felállíthassanak Parmistanban egy műholdfigyelő állomást, ami jó előre képes lenne jelezni egy alattomos atomtámadást. Akit nem mosolyogtat meg a történet, az várja csak ki a végét! Akad ugyanis egy epikus küzdelem Cabot és a falusiak közt, ami rászolgált arra, hogy a lista nyitánya legyen. De miért is? A jelenet szörnyen elnyújtott, ami amúgy izgalmas is lehetne a szűkös hely és a közeledő tömeg miatt, az akciófaktor pedig maximum akkora, mint mikor nyugdíjasok veszekednek az utolsó akciós lekváron. A vágás indokolatlanul zavaros annak ellenére, hogy a falusiak megvárják, míg hősünk a megfelelő pozícióba helyezkedik, és csak azután támadnak. Az egész káoszban azonban mégiscsak kibújik a tetőpont, mikor bekapcsol a lólengés-cséplőgép. Azt már meg sem érdemes kérdezni, feltűnt-e valakinek, hogy minél több falusit ütnek ki, annál többen lesznek.

2. Mr. No Legs ( 1979)

Még hogy a rokkantak nem veszélyesek! A Mr. No Legs biztosan az az alkotás, ami után kétszer is meggondolod, hogy feldühíts-e egy kerekes székest. De mit is látunk pontosan? Nos, azt nehéz szavakba önteni. Van itt igénytelenség, dobócsillag, harci üvöltés, 2 pontos fejesugrás csukamozdulattal és minden idők leggagyibb slow motionje. Bárhogy is próbáljuk komolyan venni az alkotást, egyszerre érzünk késztetést, hogy kínunkban mosolyogjunk, vagy elmenjünk ellenőrizni a gázóra állást, amíg a kemény akciónak vége nem szakad. A zene ebben az esetben is nevetséges, az effektek, kiáltások szintén a trash kategória felé taszítják a filmet, a színészi játékot pedig jobb lett volna színészekre bízni. Értjük, hogy nincs sok idő begyakorolni a jeleneteket, azt is elfogadjuk, hogy senki sem szeretne a véletlen áldozata lenni, de pár vágással talán meg lehetett volna oldani, hogy ne premier plánba lássuk, ahogy Mr. No Legs a földet püföli a rosszfiú helyett. Leülni, egyes!

3. Godzilla vs Megalon (1973)

Adott a kérdés: vajon el lehet rontani két epikus szuperszörnyeteg csatáját? A válasz egyértelmű: igen. Majd jön az újabb kérdés: de ennyire? Ennyire. Sokan talán csak az 1998-as amerikai remake-ben ismerték meg a japán monstrumot, aki a 70-es és 80-as években bizony számtalan ellenséggel vívott meg hazájában a világbéke érdekében. Akik nem szentelnek túl sok figyelmet az ázsiai filmeknek, biztos megütköznek a furcsa akció jeleneteken, ám ebben az esetben az is foghatja a fejét, aki betéve ismeri az összes keleti alkotást. Sajnos nehéz eldönteni, mi a viccesebb. Hogy a világ legerősebb szörnye tökéletes derékszöget bezárva rúgja mellkason a nagyra nőtt bogarat, vagy hogy a mögötte álló bohócszerű robotizé biztatja, hogy tegye meg újra?

4. I (2015)

Igen, ledobták a tesztoszteronbombát. Ha nem láttál még indiai akciót, akkor kapaszkodj meg! Arrafelé az akciófilm kategóriát igen komolyan veszik, nem csoda, hogy ennyi szép szál legényt sikerült összegyűjteni a mozihoz. Itt szó sincs félresikerült pofonokról, béna lassításokról vagy gagyi hangeffektekről. Ebben az esetben a túltolástól tocsog a jelenet. A néző nyugodtan figyelmen kívül hagyhat pár apróságot mint a gravitáció, az emberi test sérülékenysége vagy a realitás (elképzelte valaki, milyen szag lehet ott?). Mit számítanak a súlyzóval osztott pofonok, a túlkoreografált harci mozdulatok, vagy épp az, hogy főhősünk a saját társaival veri el a támadóit, mikor a jelenet közepénél még ezen is túl lehet tenni. Mi mással lehetne még jobban kifejezni az alfahím státuszunkat, mint a mellizmaink táncoltatásával? Jelentkezzen bátran, akinek van ötlete rá!

5. Samurai Cop (1991)

Biztató a cím? A történet Joe Marshall és Frank Washington nyomozók ténykedéséről szól, akik felveszik a harcot a gonosz és kegyetlen yakuzák ellen. A banda erőszakos és szadista gyilkosokként lép fel Los Angelesben. A céljuk nem más, mint egy hatalmas drogterítő hálózat kiépítése az angyalok városában. Izgi. A fenti jelenet pontosan meg is mutatja, mennyire. Az izgalomfaktort növeli a Super Marioba illő aláfestő zene, a non-stop fegyverlóbálás és igen, egy szamuráj kard is. Aminek a hüvelyét a nagy izgalom hevében véletlenül sikerül beledobni a susnyásba. Szamuráj zsaruinkat kemény fából faragták, az egyikük puszta kézzel indul harcba egy yakura ellen. Aztán inkább int a társának, hogy lője le a szerencsétlent. Ez aztán a jól megszokott sportszerűség. Hősünk legalább fegyverhez jut, majd levágja a támadója karját, aki mindeközben megvárja, míg a dulakodásnak vége szakad. A 2-1 elleni küzdelem nem lenne fer, nyilván tudja. Érdekes megfigyelni, hogy hal bele a szerencsétlen a csonkolásba (szinte azonnal), és hogy miként reagál a másik rendőr minderre. „Damn”. Igen, biztosan mindenkiből egy halk ihaj-csuhaj szakadna ki egy gyilkosság láttán.

6. Star Trek sorozat (1966-1969)

Star Trek rajongóként biztosan sokan nem értik, miért került be ez a jelenet a listába, hiszen az egyik legepikusabb küzdelmet láthatjuk. Vagy legalábbis azt kéne. Kirk kapitány és Gorn csatáját biztos nagy durranásnak szánták, de manapság már nagyon kevesek ingerküszöbét csiklandozza meg. Fáj kimondani, bocsáss meg, William Shatner, de két óvodás is keményebben püföli egymást. Az egész jelenet olyan, mint két nagyon idős ember tánca, a pofozkodást pedig sajnos lehetetlen komolyan venni. Az aláfestő zene egyébként kiváló, nagyon adja a régi filmek akciójeleneteinek hangulatát, de sajnos ez édeskevés ahhoz, hogy megmentse a részt.

7. Karate girl (1973)

Kétség kívül a legjobb maradt utoljára. Ha túljutunk a hanghatáson, mivelhogy az elég ütősre sikeredett, nézzük meg, mi nem stimmel a jelenettel. Nyugodtan el lehet tekinteni olyan apróságok felett, hogy nem rúg vissza a fegyver vagy az elsütés után legalább egy másodperccel jön a fájdalmas ordítás. Kezdjük az első lövésnél! Egy valamirevaló filmben legalább egy szerencsétlen lyuk tátongana az illetőn, itt mégis sikerült kihagyni. Helyette a gonosztevő lassítva emeli a hasához a művért (nem lennénk meglepve, ha tasakos ketchup lenne…), majd nyomja szét, hogy imitálja a sebet. Aztán aki nagyon figyel, észreveheti, hogy a hátlövés után nem egy, hanem két véres lyuk is van a pulóveren. Máris pótolták a hiányt, amit az első tüzelés után éreztünk. A golyózápor után a megkínzott bűnöző jól megnézi, hogy biztosan az ágyra fog esni, aztán eldől, és várja, hogy a jelenetnek vége legyen. Hogy gagyi-e a lövöldözősdi? Persze, hogy az, mégis biztosak lehetünk benne, hogy mindenki legalább egyszer megnyomta a replay gombot. Ne hazudj, tudom, hogy te is!

Gyakori filmes fogás, hogy – főként – a horrorfilmek végére odabiggyesztik az alkotók a bűvös mondatot: Igaz történet alapján. A néző újabb litert izzad a fotelbe (már ha eddig nem tette), majd ahogy leszáll az est, önkéntelenül is gondolkodóba esik. Tényleg megtörténtek a képernyőn lezajlottak? Tényleg létezhet ilyen? Markoljuk meg együtt a majrévasat, és járjunk együtt rémálmaink titkai után. Persze, nem ígérem, hogy ettől majd elmúlnak. Kezdjük!

Igaz történet alapján?

Mielőtt belevetnénk magunkat a sűrűjébe, és újabb hónapnyi álmatlan forgolódást ölelnénk magunkhoz, muszáj rendbe tenni a fejünkben, mit is jelent ez pontosan. Kevésbé félrevezető lehet a „Megtörtént események alapján”, így manapság ez a divatosabb tájékoztató szöveg, azonban régebbi filmek zárásaként inkább a másik, hatásvadászabb formáját használták. Legjobb példa erre az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás, ami gyakorlatilag beindította a szlogen virágzását. A 2003-as remake fel is használta ezt, és sok nézőt zavart össze egy egyértelműen kreált videóval, ami Thomas Hewitt szökésének néhány mozzanatát mutatja be. A jó hír, a láncfűrészes Hewitt puszta kitaláció, a felvételt pedig gondos rendezői munka előzte meg. A rossz hír, hogy a film valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel (vagy épp át), amik nem máshoz, mint az Egyesült Államok leghírhedtebb sorozatgyilkosához, Ed Geinhez köthetők. Ha valaki nem ismerné a „munkásságát”, annak legyen elég annyi, hogy számtalan nő halála szárad a lelkén, előszeretettel használta levesestányérként az áldozatok koponyáját, a nadrágját mellbimbókból varrt övvel díszítette, az eső ellen pedig emberi bőrből készült esőkabáttal és kesztyűvel védekezett. Ed Gein brutalitása ebben a formában szinte egyedülálló, így nem csoda, hogy a horrorfilm készítők előszeretettel alkalmazzák a módszereit, személyiségrajzát. A texasi láncfűrészes szérián kívül a Bárányok hallgatnak Buffalo Billjét és a Psycho Norman Bates-ét is ő inspirálta. A konklúzió ez alapján tehát az, nem mindig szabad készpénznek venni a készítők iránymutatásait, hiszen ahány nézőpont, annyi értelmezés. Megnyugodni azonban felesleges, mivel több film esetében is előfordult, hogy kicsit több közük volt a valósághoz, mint azt elsőre hinné a néző. Lássuk, melyik művekről van szó!

1. Child’s Play / Gyerekjáték

Listánk első kielemzendő filmje eleinte nem örvendett nagy sikernek, ám mára már teljesen beette magát a köztudatba, és a horror rajongók alapműként tekintenek rá. A filmet egyébként további öt rész követett, amik a Universal Pictures jóvoltából jelentek meg. A Child’s Play gonosztevője egy baba, akit Chukynak kereszteltek el. De mitől lehet gonosz egy játékfigura? A válasz roppant egyszerű, hogy egy sorozatgyilkos lelke költözött belé. A film egy teljesen átlagos élethelyzetet fektet le alapnak, adott egy anyuka, akinek nincs elég pénze, hogy megvegye a gyermekének az áhított, újonnan piacra dobott babát, ám az a véletlenek folytán mégis a családhoz kerül. A borzalmak pedig valahol itt kezdődnek. Joggal merül fel a kérdés, hogy ennek a hajmeresztő történetnek, milyen valós alapja lehet, ami hiteles magyarázatot adna egy gonosz baba létezésére. Ebből a szempontból semmilyen, egy rémisztő történet azonban régóta közszájon forog, amire a mai napig nem találtak magyarázatot. Kicsivel több, mint 100 évvel ezelőtt Floridában furcsábbnál furcsább dolgok kezdtek el történni egy Key West nevű kisvárosban. Két híres művész költözött ide, ám nem ez okozta a felbolydulást.  Fiuk, Eugene értékes ajándékot kapott az egyik szolgálótól: egy babát. Az állítólagos alkalmazott egyébként a kisfiú dadája volt, aki sokak szerint jártas volt a fekete mágiában. A szülők ezzel magyarázták a sok kísérteties történést, ami azután történt, hogy a baba a kisfiúhoz került. Eleinte sokszor hallották, hogy Eugene kellemesen cseverészik a babával, akit egyébként Robertnek nevezett el. Ez egészen addig nem is volt ijesztő a lakók számára, amíg a baba felelni nem kezdett a kisfiú kérdéseire. Hetekkel a bábú első megszólalása után Eugene sikítozva rohant ki a szobájából az éjszaka közepén, és azt állította, Robert rátámadt, hogy megölje őt. A szomszédok elmondása szerint a baba valóban megmozdult, és a kisfiú életére tört. Az eset után alapos kivizsgálást tartott a rendőrség, igaz, nem a játék lett az elsőszámú gyanúsított, élő, lélegző tettest kerestek. A szolgálóktól azonban csak annyit tudtak meg, hogy Robert valóban erőszakos, senki sem mert hátat fordítani neki. Gyakran hallották, hogy míg Eugene nem tartózkodott a szobájában, a baba dühösen járt fel-alá a helyiségben, és ha valaki közeledett felé, gúnyos kacajt hallatott. A szülők halála után egyébként Eugene örökölte a házat, aki beteges viszonyt ápolt Roberttel. A felesége elmondása alapján a férje rendszeresen dührohamot kapott, ha letakarta a babát, állítása szerint Robertnek szüksége volt arra, hogy ráláthasson az utcára. Egészen halála napjáig beszélt a babához, ám a hölgy szerint senki sem hallotta, hogy bárki is válaszolt volna Eugene-nak. A játékszer jelenleg Key West múzeumának egyik kiállítási darabja, amit a mai napig különös, paranormális légkör fon körbe. A látogatók szerint Robert megátkozza azt, aki engedély nélkül fotót készít róla, és csupán egy bocsánatkérő levéllel lehet kiengesztelni. Nem csoda, ha aprókat szimatolva megérezzük a pénz szagát, ugyanis a helyiek igyekeznek minél többet szakítani Robert legendájával. Az elátkozott bábúnak saját honlapja is van, ahol némi pénz fejében megnézhetjük az éjszakai aktivitását. Különös, mindenesetre a nevetséges marketing csúf héját lehámozva egy elég érdekes történethez jutunk, ami elég volt ahhoz, hogy több egész estés mozi születhessen belőle.

2. The Possession / Démoni doboz

„Megtörtént események alapján. Ez történt egy családdal 29 nap alatt” – hangzik el a film nyitánya. Ezt persze nem kell teljesen komolyan venni. Ebben a formájában legalábbis nem. A történet szerint van egy doboz, ami eddig minden tulajdonosának megkeserítette az életét. Suttogások, maguktól mozgó tárgyak, összezúzott holttestek. Mind egy bizonyos dobozhoz köthetők, ami egy vásáron főhősünk kisebbik lányához kerül. A különös események ezúttal is megkezdődnek, a ládika rejtélye pedig sokkal nagyobb borzalmakat tartogat, mint azt bárki is képzelné. Ha egy pillanatra is azt gondolnánk, ez csupán a képzelet szüleménye, nagyot tévedünk. A valós történet 2000-ben kezdődött, mikor egy Kevin Mannis nevű férfi megvásárolt magának egy díszes dobozt. A ládát állítólag egy idős hölgy birtokolta, aki megtiltotta, hogy valaha is kinyissák azt, mivel a tulajdonost onnantól szörnyű átok sújtja. Ha ez nem volna elég rémisztő, dibbuk doboznak hívta a tárgyat, ami azért lehet nyugtalanító, mivel a zsidó kultúrában a dibbukok kárhozott lelkek, akik tárgyakhoz kapcsolódnak, majd borzalmas eseményeket idéznek elő. A szenilis néninek persze senki sem hitt, Mannis pedig gyanútlanul hazavitte a dobozt. Úgy gondolta, felújítja, és továbbadja a ládikát, ezért a régiségkereskedésének a pincéjében helyezte el a dibbuk dobozt. Az egyik alkalmazottja el is kezdett dolgozni rajta, épp csak azt nem tudta, hogy az egyetlen, amit tilos a dobozzal tenni, hogy kinyitja. Miután ez megtörtént, egyre furcsább és intenzívebb dolgok kezdtek történni a régiségkereskedésben. A pince villanykörtéi rendre szétrobbantak, erős, rothadó szag terjengett a helyiségben, Mannis pedig az üzletbe érve a földön kuporogva találta az alkalmazottját. Úgy vélte, csupán a véletlenek összjátéka lehet a dolog, az alkalmazottjának pedig túl élénk a képzelőereje, így a dobozt az édesanyjának ajándékozta. Ida Mannis szinte azonnal stroke-ot kapott, és egy egész hétig feküdt kómában. Mikor felébredt, szinte hisztérikus állapotba került, ekkor közölte, hogy a doboznak mennie kell. Mannis nem hitt továbbra sem a láda hatalmában, ezért hazavitte. Kezdetben csak furcsa álmok kezdték gyötörni (mint minden vendégét, aki nála aludt), majd elöntötte a házat a macska vizelet és a rothadás szaga. A férfi lassan kezdett kételkedni az épelméjűségében, mivel fekete, embert formázó árnyakat vélt felfedezni a lakása minden szegletében. Mivel egyre feszültebb és betegesebb lett, a rokonok, barátok azt javasolták, adja el a dobozt az interneten. Több kísérlet után a láda végül mindig visszakerült Mannishez, aki végső elkeseredettségében az Ebayre tette fel a kísérteties dobozt. A hirdetés írása közben a férfi elaludt a laptopja előtt, és arra ébredt, hogy valami a nyakába fújtat, és egy robosztus, fekete alak tornyosul mögötte. Talán ez lehet az oka annak, hogy a doboz eladási oldalára szánt szöveg az elvártnál is kétségbeesettebb hangvételűre sikeredett.  Mannis nagy szerencséjére sokan gyűjtenek paranormális eseményekhez kapcsolódó tárgyakat, így egy Jason Haxton nevű férfihez került a doboz, aki megírta a dibbuk történetét. A sikerkönyvből később sikerfilm lett, aminek a forgatásán egyébként szintén különös dolgok történtek. Egy alkalommal az egész díszlet leégett, a szakértők pedig nem találták meg azóta sem a tűz forrását. A démon biztos nagyobb szerepet akart magának.

3. The Exorcism of Emily Rose / Ördögűzés Emily Rose üdvéért

Az ördögűzős filmeknek megvan az a különös atmoszférájuk, amitől a nézők képtelenek kiverni a fejükből a történteket. Biztosan mindenki fel tud idézni legalább egy olyan – akár véletlenül ­– elkapott jelenetet valamilyen démonűzős filmből, ami beleégett a tudatába. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért talán az egyik legrémisztőbb alkotás ebből a kategóriából, mivel minden egyes képkocka egy megtörtént bűncselekmény emlékét idézi. A cím sejteti, mi történik majd a filmvásznon: egy fiatal lány átlagos élete teljesen romba dől, mikor egyik éjjel furcsa hangokat hall, majd égett szagot érez a kollégiumi szobájában. Ezután a viselkedése egyre furcsább, zavarttá, betegessé válik, végül ön- és közveszélyes lesz. Idegenek hangján szólal meg, emberfeletti erővel rendelkezik, a testét pedig olyan nyaktörő pozíciókba csavarja, amire nem sokan képesek sérülés nélkül. Ha ez nem elég borzasztó, gondoljunk bele abba, hogy a valóság sokkal vérfagyasztóbb ennél. 1967-ben egy németországi kis faluban, Lieblfingben járunk. Egy Anneliese Michel nevű kamasz lány unottan éli a szürke mindennapjait. Elvágyódik családja dogmatikus, katolikus légköréből és a kis falu unalmas eseménytelenségéből. Nem is sejti, hogy Lieblfing hamarosan a világ egyik emlékezetes helyének fog számítani. Anneliese mindössze 16 éves volt, mikor a szürke hétköznapok megtörtek számára. Eleinte gyengébb, majd egyre erősebb rohamok kezdték el gyötörni a lányt. Úgy érezte, nem ura a saját testének, így hamarosan abba kellett hagynia a középiskolát. A szülők orvosokhoz fordultak, akik megállapították, Anneliese tünetei nagyon hasonlítanak az epilepsziás betegekéhez, ám a homloklebeny vizsgálatakor nem találtak semmilyen klasszikus elváltozást, mint a legtöbb páciens esetében. Neves pszichiátriai intézmények kutatói vizsgálták a lányt, de képtelenek voltak rájönni arra, mi okozhatja a rohamokat. Anneliese állapota eközben egyre csak rosszabbodott, démonok hangját hallotta, ha imádkozott, gyilkosságra, öngyilkosságra, paráznaságra sarkallták őt. A hangokat később látomások is kísérték, a lány pedig egyre inkább meg volt róla győződve, hogy Lucifer akarja megkaparintani a lelkét. Az orvosok a hallucinációkat a gyógyszeres kezelés mellékhatásának tudták be, ám bármivel is próbálkoztak, nem segített Anneliese állapotán. A kísérletek eredménytelensége kétségbe ejtette a szülőket, hiszen a lány rendszeresen leszaggatta a ruháit, megpróbálta megcsonkítani magát, ürüléket és szenet evett, valamint úgy tűnt, kettős személyiséggel élt. Ekkor fordult a család az egyházhoz, ám az ördögűzés lehetőségét a püspökség elutasította. Azt javasolták a szülőknek, éljenek erkölcsösebb életet, és imádkozzanak minél többet. Ez persze nem nyújtott vigaszt a szenvedő családnak, akikre Anneliese rendszeresen rátámadt. Egyedül Ernst Alt atya volt az, aki segítséget nyújtott nekik, ám mindent illegálisan tette. Több mint 1000 ördögűzést hajtottak végre a lányon, akinek egyre kevesebb tiszta pillanata volt. Míg egyik nap azt mesélte az anyjának, hogy maga Szűz Mária kérte arra, hogy vezekeljen az emberek bűneiért, addig a másik nap bogarakat, pókokat, falat evett. Fizikai állapota a „kezelés” előrehaladtával egyre romlott: lesoványodott, kiszáradt, a szervei teljesen tönkrementek. Halálát is kiszáradás okozta, így a rendőrség gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolta a szülőket és az ördögűzésben résztvevő papokat is. Az eset kapcsán kialakult vita a mai napig sokakat foglalkoztat, ugyanis egyik félnek sem lehet teljesen igazat adni. Sokan úgy vélik, Anneliese valódi megszállott volt, mivel egy mentális betegség klasszikus tünetét sem produkálta, valamint a démoni kísértés közben is végig kapcsolata volt a külvilággal, ami nem jellemző a hasonló eseteknél. A racionális magyarázatot képviselő tábor azzal érvel, hogy az orvostudomány akkoriban még nem ismerte az epilepszia különböző fajtáit, és Anneliese kezelése azért nem volt hasznos, mert nem a megfelelő gyógyszereket adagolták neki. Bármi is történt, egy fiatal, életerős lány szörnyű kínok közt halt meg, és emellett a tény mellett egyszerűen képtelenség szó nélkül elmenni. A film készítője sem tudott.

4. The Dyatlov Pass Incident / Halálhegy – A Dyatlov-rejtély

A film kicsit kilóg a sorból, ám semmiképp sem hiányozhat a felsorolásból. A történet szerint öt mindenre elszánt amerikai diák igyekszik kideríteni, mi történt 1959-ben az oroszországi Halálhegyen. A kis csapat ugyanazt az útvonalat követi, amit az egykori diákok, ám ahogy eredetileg is történt, az ő útjuk szintén borzalmakat, a helyszínhez hűen pedig halált tartogat. A filmvásznon történtek, akárcsak az előző mozifilmünk esetében, a nyomába sem érnek az eredeti történéseknek. 1959-ben a szovjet műszaki egyetem maréknyi diákja úgy döntött, hétvégi kikapcsolódásként túrázni indulnak az Otorten-hegyre. Összesen kilencen vertek tábort, a legfiatalabb 21 éves, a legidősebb 25 éves volt. Fontos tudni a diákokról, hogy mindannyian tapasztalt túrázók voltak, ezért megfelelő felszereléssel, szakképzettséggel és tudással vetették bele magukat a hegyi túrába. A január végi kirándulás azonban nem várt fordulatot vesz, mikor február 12-én senki sem érkezik haza a családjához. A rokonok aggódnak, ezért riasztják a rendőrséget, akik megkezdik a nyomozást. Egészen májusig eredménytelennek bizonyul a kutatás, a hó olvadásával azonban feltárul a Halál-hegy titka, az ügy pedig a szigorúan titkos minősítést kapja. Nem véletlenül. A februári kutatás során csupán egy felvágott oldalú sátrat találtak, ezen kívül nyomok, holttestek vagy bármi más csak a májusi hóolvadással bukkant elő. Egy több méter mély vízmosásban öt diákot találtak, ezek egymás mellett feküdtek. Nem volt rajtuk sem cipő, sem másmilyen ruhadarab az alsóneműjükön kívül, ami már első pillantásra is nagyon különösnek hat a -20 fokban.  A boncolás során kiderült, csupán öt fiatal halálát okozta kihűlés, hármójuk súlyos sérülésekbe halt bele, egyikükkel pedig ismeretlen eredetű trauma végzett. A fizikai sérülések közül az egyik diáklány, Ljudmilla Dubinyina esete a legkülönösebb, ugyanis minden bordája törött volt, a belső szervei rendre elmozdultak, ám külsérelmi nyomot nem találtak rajta az orvosok. Ezen felül a lány nyelve teljes egészében hiányzott, amire ugyan a bomlást adták magyarázatként, ám a halottkém nem tett erről jelentést az eredeti jegyzőkönyvben. A túravezető testén is hasonló nyomokat találtak, mint Ljudmilláén, ám neki csupán a jobb oldali bordái törtek el. Mindkét test közepes értékű sugárzást mutatott. Két diák testén vízhólyagokat, égésnyomokat találtak, ám semmiféle idegen testet nem találtak a sebekben, például szenet, ami egy hétköznapi égés során a sebbe kerülne. További furcsaság még, hogy az egyik fiatalemberrel egy erős fejsérülés végzett, ám a testét olyan környezetben találták meg, ahol sem kő, sem más nehéz tárgy nem volt, ráadásul nyomokat sem találtak körülötte, ami esetleg arra utalhatott volna, hogy az áldozatot leütötték. A kutatócsoport tagjai arról számoltak be, hogy mindegyik túrázó teste furcsa, narancssárgás árnyalatot vett fel, ami hetekig nem vesztett a színéből. Ha mindez nem volna elég, a nyomok alapján rekonstruálták, mi történhetett abban a pillanatban, mikor a diákok úgy döntöttek, szinte meztelenül kirontanak a hideg, téli éjszakába. Valami megriaszthatta a csoportot, aminek hatására a hallgatók nem a sátor madzagját oldották ki, hanem késsel felvágták az oldalát, majd futásnak eredtek. Úgy 900 métert tehettek meg egy facsoport felé, ahol találkoztak, majd tüzet raktak. Ezután ismeretlen okból visszatértek a sátorhoz, a történet pedig a darabjaira hullik. Sokan próbálkoztak lehetséges magyarázat kitalálásával, de egyik válasz sem 100%-ig pontos. A legelterjedtebb elmélet szerint a diákok katonai kísérlet áldozatai lettek. Több ismeretlen eredetű fémdarabot és gumitömítést találtak, amik szintén sugároztak, ám az eredetüket nem tudták megmondani. Kicsit merészebb teóriák idegenekre is hivatkoznak, ugyanis egy másik diákcsoport is táborozott a hegyen akkoriban, ők pedig furcsa, narancssárga és vörös fénygömböket láttak a Halál-hegy felett. Az akta titkosítását 1990-ben részben feloldották, ám azóta is rejtély övezi a Dyatlov-incidenst. Ki tudja, talán sosem kapunk választ a kérdéseinkre.

Egy kis desszert a végére

Mi van, ha fordul a menetirány, és a film elevenedik meg a valóság vérfagyasztó köpenyébe burkolva? Elképzelhetetlen? Nos, nem teljesen az. Horror-tortánk utolsó szeletkéje ugyanis kétség kívül az egyik legfurcsább és legijesztőbb eseménysor falatkáit tartogatja számunkra. 2013. elején óriási port kavart egy Elisa Lam nevű kanadai-kínai diáklány eltűnése. Los Angelesben járunk a Cecil Hotelben, ami kedvelt szálláshelye volt az oda érkező turistáknak. Elisa Lam január 28-án érkezett az angyalok városába, majd tervei szerint február 1-jén utazott volna tovább. Mivel azelőtt napi rendszerességgel hívta a szülőket, azoknak feltűnt, hogy napok óta nem hallottak lányukról, ezért értesítették a rendőrséget. A nyomozás során nem találtak semmit, fogalmuk sem volt arról, merre lehet Elisa. Így volt ez egészen február 19-ig. A hotel lakói panaszt tettek a vezetőségnél, ugyanis a víz nagyon rossz szagú és minőségű volt, valamint több szobában is megakadt a vízellátás. Egy szerelő brigád mászott fel a hotel tetején lévő tartályokhoz, és amit az egyik tárolóban találtak, több kétséget is felvetettek. Elisa Lam holtteste úszott anyaszült meztelenül a vízben. Már a nyomozás részletei is értetlenségre adtak okot: a nyomozóknak fogalmuk sem volt, hogy került a lány a víztartályba, ugyanis idegenkezűségre nem utalt semmi. Az áldozat testében nem találtak toxikus anyagot, alkoholt és kábítószert sem fogyasztott, valamint külsérelmi nyomokat sem találtak a testen. Eleinte öngyilkosságra gyanakodtak, ám ha belegondolunk, egyszerűbb lett volna leugrania egy 15 emeletes hotel tetejéről, mintsem felmászni egy 3 méteres víztározó tetejére, levetkőzni, beleugrani a tartályba, majd magára zárnia a fedelet. A tetőre vezető ajtó riasztóval volt ellátva, ám a biztonsági napló nem tesz említést arról, hogy bárki is járt volna Elisa eltűnésének idején a tetőn. Ha ez nem lenne elég különös, a lány utolsó perceiről a hotel liftjében elhelyezett biztonsági kamera felvételeket készített.

Elisa Lam különös, már-már zavart viselkedésére nincs magyarázat, a halálának körülményei a mai napig ismeretlenek. Érdekes azonban, hogy több hasonlóság is észrevehető a lány halála és egy híres japán alkotás, a Dark Water között. A filmben szereplő édesanya és kislánya egy olcsó albérletbe költöznek, ahol állandóan beázik a plafon, a vízellátás pedig rendszerint vacakol. Mivel a ház gondnoka nemigen nyújt segítséget a problémával kapcsolatban, az édesanya maga igyekszik meggátolni a lakás beázását. Mindeközben kitudódik, hogy a felettük lévő lakás üresen áll, így a beázást kizártnak lehetett volna tekinteni. Ugyanonnan egy óvodás korú kislány pedig eltűnt, aki addig sosem került elő. A történet előrehaladtával kiderül (spoiler veszély!), a kis lurkó a ház tetején lévő víztározóba fulladt, mikor véletlenül beleesett játék közben. A családot az ő kísértete terrorizálta egészen addig, amíg az édesanya fel nem áldozta magát a kislánya védelmének érdekében. Ha nem lenne épp elég hátborzongató, hogy mind a filmben, mind a valóságban is holttestet találtak egy víztartályban, a filmben nagy szerepet kap egy lift is, ugyanis gyakorlatilag ott leli halálát az édesanya. További furcsaság még, hogy a filmbéli nő ruhája szinte teljesen ugyanolyan, mint Elisa Lamé. A Cecil hotel egyébként elég sok baljós eseményt tudhat a háta mögött: több gyilkosság és öngyilkosság is történt ott, ráadásul a közvetlen környezetében tört ki az egyik legnagyobb tuberkolózis járvány is. (Érdekes, hogy az egyik tesztet Lam-Elisanak hívják.) Elképzelések szerint Elisa halálát okozhatták olyan pszichotikus drogok, amelyek nem kimutathatók a jelenlegi tesztekkel, ezen felül mentális betegségekre, valamint a merészebbek rituális gyilkosságra is gondolnak. A videóban 2 perc 28 másodperc környékén többen is egy lábfejet látnak, eszerint pedig a lány nem lehetett egyedül, így az idegenkezűséget mégsem lehet teljesen kizárni.

Elérkeztünk az utazásunk végéhez, láttunk gyilkosokat, kísérteteket, megmagyarázhatatlan eltűnéseket is. A valóság és a képzelet között nagyon vékony határ húzódik, az igazán rémisztő azonban az, mikor a kreáció megelevenedik, nekünk pedig fogalmunk sincs arról, meddig higgyünk a szemünknek. Egy jó tanács estére: ne kapcsoljátok le a villanyt!  

Némi gondolatébresztő arról, a napsütés velejárója az árnyék, sok kis fekete ismeretlen, ahol meglapulhat az ördög. Na, meg ugye ott vannak a részletek. De azt most hagyjuk. Ördög el.

Tudom, máris közhellyel élek, mégis valahol találónak érzem: a nagymamám mondta mindig, a remény az egy fura dolog. Nem értettem, mi lehet olyan különös benne. Vagy van, vagy nincs, nem maga dönt a létezéséről. Sosem tudtam, miért emlegetik egy felsőbb hatalomként, miért ez a fene nagy munka, amit a megszemélyesítésébe ölnek. Minek kell egyáltalán az embernek? Mindig is egy torz tükörként gondoltam a reményre, amibe ha belenézünk, a kiszínezett álomképünket látjuk a valóság néhány kis koszfoltjával. A reményben nincs rossz, a reményben nincs semmi fekete. Naiv és rózsaszín ábrándok színes rózsacsokra, ami ott illatozik az orrunk előtt. Nem látjuk tőle azt, ami valójában történik. De kinek könnyű ez? A suli lépcsőjén ücsörögve gyakran tűnődtem ezen a legmagányosabb perceimben. Érdemes volna egyszer nem csupán a valóságot látnom? Könnyebb lenne, boldogabb lennék tőle? Nagy gondolkodó voltam már akkor is, épp csak azt nem tudtam, mi fán terem Platón, és hogy kell gondolkodni. Lényeg a lényeg, mielőtt nagy filozófiai magasságokba emelkedhettem volna, a csengő mindig megakasztott szárnyalásban, amit jelnek vettem. (Nyilván ha remény nincs, akkor sors van…) A döntés, vagy legalább is a kérdésre adott válasz lehetősége pedig szép lassan háttérbe szorult, bezártam a többi kacat mellé a tudatom szuterénjébe. Akkor még nem tellett normális pincére, ez van. Fogtam, becsuktam az ajtót, de nem fordítottam el a kulcsot a zárban. Ki tudja, mikor kellhet még bármi onnan – gondoltam nagy bölcsen. Mint később kiderült, pontosan tíz év múlva kellett újból kinyitnom az ajtót a remény után kutatva.
Unalmas részletekkel sosem szerettem traktálni senkit, ezért ezt most is kihagyható lépésnek tekintem. A történet magvát egy hosszabb kórházi tartózkodás adja, ami minden, csak nem eseménydús. Például nem rohangálnak jóképű orvosok a folyosókon, hogy biztosítsanak róla, minden rendben, pedig a tévés sorozatok után ezt várná az ember. A kevésbé impozáns félékből is csak 5 percnyi láthatás volt a napi adagom, ami elég szegényes. De megértem, mert mindent megértek. Épp csak akkor azt nem fogtam fel, bárhogy is próbáltam, hogy a 21. század fejlettnek kikiáltott orvostudománya hogyan nem képes rájönni a nyilvánvalóra. Feküdtem itt, feküdtem ott, és be kell valljam, pár hét után már ez is fárasztónak bizonyult. A semmi egy nagy elefánt képében passzírozta be magát a kórterembe, és élveteg mosollyal a képén rám ült. Én pedig szép lassan meg akartam fulladni. Aztán végül mindig történt valami apróság, ami kizökkentett. De csak egy rövid időre.  Szép lassan átéreztem, milyen lehet az ecetes uborkának az üvegben, vagy a sprotninak a konzervben. Igaz, én sem ecetben, sem paradicsomos masszában nem fuldokoltam. Épp csak mindent elengedtem, ami addig számított.
Egyszer aztán a monoton hétköznapok valamelyikén átkerültem a pocsék tragikomédiám utolsó színhelyére. Ha úgy tetszik, megkezdődött az utolsó felvonás. A semmi újból rám nehezedett, ami annyi idő után már felettébb bosszantott, így ingerek hiányában ki kellett találnom valamit. Aztán eszembe jutott az a régi ajtó. És az is, hogy annak idején nyitva hagytam. Újból elővettem a reménnyel kapcsolatos gondolataim, letöröltem róluk az évtizedes mocskot, és megpróbáltam létrehozni belőle valamit, hogy aztán eldönthessem, lerombolom, vagy megtartom magamnak. Végül is így zajlik nálam minden. Kreálnom kellett valami élőt, lélegzőt, de a finomhangolás helyett csak durva kalapácsütésekre futotta. Az első pillanatokban mindig hátradőltem, és azt kérdeztem magamtól, eszemnél vagyok-e. Aztán mindig arra az elhatározásra jutottam, mi mást csinálhatnék egyedül egy hideg, babakék szobában? Amúgy is gyűlölöm a babakéket. Elkezdtem alkotni, fércelni, komponálni, megalkottam a fejemben egy torz lényt, amit Reménynek neveztem. Egyre jobban kezdtem magam Frankenstein helyében érezni, kiváltképp mikor a Lény megmozdult bennem. Szép lassan adagolta belém a jóleső megkönnyebbülést. Elmosta a valóságot, illatos, rágógumi szerű valamit dörgölt az arcomba. Úgy tűnhet, a történetem valamiféle jellemfejlődést mutat, hogy a hős végre révbe ér, minden a helyére kerül, aztán jön a happy end. De nem ez történt. Hogy valamiképp idomuljon a sorsom a torzóm durvaságához, mint ahogy az minden valamirevaló történetben kötelező, csúnyán pofára estem. Az addigi kedves, jóleső elképzelések jobban fájtak, mint egész addigi életemben a hiányuk. Naivnak, butának éreztem magam, amiért hagytam, hogy egy ilyen kreált valami üljön a kormányhoz, és olyan irányba vezesse a gondolataim, ami neki jól esik. A dolog pikantériája, hogy kerek legyen a csonka mese, mindvégig rettegtem valamitől, ami már olyan elkerülhetetlenül bennem volt, mint az almában a magja. Én mégsem tudtam, mégsem akartam számba venni a lehetőséget, inkább megteremtettem valamit, ami erőt adott abban, hogy tovább hitegessem magam. Ott álltam ­– jobban mondva feküdtem – meggyötörve a saját hibámból, és sokkal jobban fájt az elfogadás ennyi idő távlatában, mintha kezdeti erőmből merítettem volna.
A történetem se nem szép, se nem boldog, az emberi gyengeség és bukás iskolapéldája lehetne. De nem az. Legyen ez csak az én tanulópénzem.  Végezetül pedig ismét vegyünk górcső alá egy banális kérdést: a remény hal-e meg utoljára? Nem tudom, annyi bizonyos, az én reményem már jobbára akkor halott volt, mikor egyáltalán megszületett. Megfojtottam, feldaraboltam, belegyömöszöltem egy befőttes üvegbe, majd levittem a pincébe (mostanra egész katakombáim vannak, dicséretes a fejlődésem!), és elástam a puha földbe. De erről a remény-rendőrségnek egy szót se!