Némi gondolatébresztő arról, a napsütés velejárója az árnyék, sok kis fekete ismeretlen, ahol meglapulhat az ördög. Na, meg ugye ott vannak a részletek. De azt most hagyjuk. Ördög el.

Tudom, máris közhellyel élek, mégis valahol találónak érzem: a nagymamám mondta mindig, a remény az egy fura dolog. Nem értettem, mi lehet olyan különös benne. Vagy van, vagy nincs, nem maga dönt a létezéséről. Sosem tudtam, miért emlegetik egy felsőbb hatalomként, miért ez a fene nagy munka, amit a megszemélyesítésébe ölnek. Minek kell egyáltalán az embernek? Mindig is egy torz tükörként gondoltam a reményre, amibe ha belenézünk, a kiszínezett álomképünket látjuk a valóság néhány kis koszfoltjával. A reményben nincs rossz, a reményben nincs semmi fekete. Naiv és rózsaszín ábrándok színes rózsacsokra, ami ott illatozik az orrunk előtt. Nem látjuk tőle azt, ami valójában történik. De kinek könnyű ez? A suli lépcsőjén ücsörögve gyakran tűnődtem ezen a legmagányosabb perceimben. Érdemes volna egyszer nem csupán a valóságot látnom? Könnyebb lenne, boldogabb lennék tőle? Nagy gondolkodó voltam már akkor is, épp csak azt nem tudtam, mi fán terem Platón, és hogy kell gondolkodni. Lényeg a lényeg, mielőtt nagy filozófiai magasságokba emelkedhettem volna, a csengő mindig megakasztott szárnyalásban, amit jelnek vettem. (Nyilván ha remény nincs, akkor sors van…) A döntés, vagy legalább is a kérdésre adott válasz lehetősége pedig szép lassan háttérbe szorult, bezártam a többi kacat mellé a tudatom szuterénjébe. Akkor még nem tellett normális pincére, ez van. Fogtam, becsuktam az ajtót, de nem fordítottam el a kulcsot a zárban. Ki tudja, mikor kellhet még bármi onnan – gondoltam nagy bölcsen. Mint később kiderült, pontosan tíz év múlva kellett újból kinyitnom az ajtót a remény után kutatva.
Unalmas részletekkel sosem szerettem traktálni senkit, ezért ezt most is kihagyható lépésnek tekintem. A történet magvát egy hosszabb kórházi tartózkodás adja, ami minden, csak nem eseménydús. Például nem rohangálnak jóképű orvosok a folyosókon, hogy biztosítsanak róla, minden rendben, pedig a tévés sorozatok után ezt várná az ember. A kevésbé impozáns félékből is csak 5 percnyi láthatás volt a napi adagom, ami elég szegényes. De megértem, mert mindent megértek. Épp csak akkor azt nem fogtam fel, bárhogy is próbáltam, hogy a 21. század fejlettnek kikiáltott orvostudománya hogyan nem képes rájönni a nyilvánvalóra. Feküdtem itt, feküdtem ott, és be kell valljam, pár hét után már ez is fárasztónak bizonyult. A semmi egy nagy elefánt képében passzírozta be magát a kórterembe, és élveteg mosollyal a képén rám ült. Én pedig szép lassan meg akartam fulladni. Aztán végül mindig történt valami apróság, ami kizökkentett. De csak egy rövid időre.  Szép lassan átéreztem, milyen lehet az ecetes uborkának az üvegben, vagy a sprotninak a konzervben. Igaz, én sem ecetben, sem paradicsomos masszában nem fuldokoltam. Épp csak mindent elengedtem, ami addig számított.
Egyszer aztán a monoton hétköznapok valamelyikén átkerültem a pocsék tragikomédiám utolsó színhelyére. Ha úgy tetszik, megkezdődött az utolsó felvonás. A semmi újból rám nehezedett, ami annyi idő után már felettébb bosszantott, így ingerek hiányában ki kellett találnom valamit. Aztán eszembe jutott az a régi ajtó. És az is, hogy annak idején nyitva hagytam. Újból elővettem a reménnyel kapcsolatos gondolataim, letöröltem róluk az évtizedes mocskot, és megpróbáltam létrehozni belőle valamit, hogy aztán eldönthessem, lerombolom, vagy megtartom magamnak. Végül is így zajlik nálam minden. Kreálnom kellett valami élőt, lélegzőt, de a finomhangolás helyett csak durva kalapácsütésekre futotta. Az első pillanatokban mindig hátradőltem, és azt kérdeztem magamtól, eszemnél vagyok-e. Aztán mindig arra az elhatározásra jutottam, mi mást csinálhatnék egyedül egy hideg, babakék szobában? Amúgy is gyűlölöm a babakéket. Elkezdtem alkotni, fércelni, komponálni, megalkottam a fejemben egy torz lényt, amit Reménynek neveztem. Egyre jobban kezdtem magam Frankenstein helyében érezni, kiváltképp mikor a Lény megmozdult bennem. Szép lassan adagolta belém a jóleső megkönnyebbülést. Elmosta a valóságot, illatos, rágógumi szerű valamit dörgölt az arcomba. Úgy tűnhet, a történetem valamiféle jellemfejlődést mutat, hogy a hős végre révbe ér, minden a helyére kerül, aztán jön a happy end. De nem ez történt. Hogy valamiképp idomuljon a sorsom a torzóm durvaságához, mint ahogy az minden valamirevaló történetben kötelező, csúnyán pofára estem. Az addigi kedves, jóleső elképzelések jobban fájtak, mint egész addigi életemben a hiányuk. Naivnak, butának éreztem magam, amiért hagytam, hogy egy ilyen kreált valami üljön a kormányhoz, és olyan irányba vezesse a gondolataim, ami neki jól esik. A dolog pikantériája, hogy kerek legyen a csonka mese, mindvégig rettegtem valamitől, ami már olyan elkerülhetetlenül bennem volt, mint az almában a magja. Én mégsem tudtam, mégsem akartam számba venni a lehetőséget, inkább megteremtettem valamit, ami erőt adott abban, hogy tovább hitegessem magam. Ott álltam ­– jobban mondva feküdtem – meggyötörve a saját hibámból, és sokkal jobban fájt az elfogadás ennyi idő távlatában, mintha kezdeti erőmből merítettem volna.
A történetem se nem szép, se nem boldog, az emberi gyengeség és bukás iskolapéldája lehetne. De nem az. Legyen ez csak az én tanulópénzem.  Végezetül pedig ismét vegyünk górcső alá egy banális kérdést: a remény hal-e meg utoljára? Nem tudom, annyi bizonyos, az én reményem már jobbára akkor halott volt, mikor egyáltalán megszületett. Megfojtottam, feldaraboltam, belegyömöszöltem egy befőttes üvegbe, majd levittem a pincébe (mostanra egész katakombáim vannak, dicséretes a fejlődésem!), és elástam a puha földbe. De erről a remény-rendőrségnek egy szót se!